MarIMozI-LIvaFIlm-kYVETítés

MarIMozI-LIvaFIlm-kYVETítés

2016. január 12., kedd

Ifjúság, avagy egy egyszerű dallam



A 2016-os évet nem akármilyen mozival kezdtük. A filmválasztásunkat az egyik barátunk inspirálta, akit lenyűgözött ez az alkotás.





Paolo Sorrentino a Rómába kalauzoló, Oscar-díjas A nagy szépség után ismét Fellinit idéző, lenyűgöző filmmel jelentkezik. Ezúttal egy Alpok-beli luxusszálloda szolgáltatja a díszletet, itt pihen a már nyugdíjba vonult, világhírű zeneszerző és karmester, Fred (a kétszeres Oscar-díjas Sir Michael Caine) és legjobb barátja, a filmrendező Mick (Harvey Keitel). Fred kíváncsisággal szemléli a hotel többi vendégét, lánya (az Oscar-díjas Rachel Weisz) problémáit, valamint a fiatal és ambiciózus írókat, akikkel Mick együtt dolgozik egy forgatókönyvön. Saját zenei karrierjét lezártnak tekinti, ám a legmagasabb szinten szeretnék, hogy még egyszer vezényeljen: magától II. Erzsébet brit királynőtől kap meghívót, hogy lépjen fel Philip herceg születésnapján. A meghívást rögtön elutasítja, de a királyi család állhatatosnak bizonyul. (Forrás: Port.hu)

A filmben legalább öt korosztály - a nyolc évestől a nyolcvan évesig - karakterei mutatnak egymásnak tükröt. S valahogy mindig a fiatalabb mondja ki az igazságot az idősebb számára. A végére pedig a fiatalabb tanul az öregebb botlásaiból.

A 82 éves Sir Michael Caine jutalom játéka ez a film, de a rendező mintha felhatalmazta volna az összes színészt, hogy csak önmagát adja. Ettől válik hitelessé benne minden párbeszéd. 



Hozzám leginkább a Paul Dano által megszemélyesített – a következő szerepének megformálásán dolgozó – , színész, Jimmy Tree karaktere állt közel. Az ő egy kicsit mindvégig kívülálló, minden apró részletre figyelő látószögéből követtem második nézésre a film szövedékét.  



Az első párbeszédben, mely a nyolcvanas éveiben járó híres zeneszerző főhős, Fred Ballinger (Michael Caine) Jimmy Tree (Paul Dano) között zajlik, megfogalmazódik egy kulcsgondolat: 


„Azon gondolkoztam tegnap, hogy az Ön és a saját problémáim mennyire hasonlítanak. Egész életünk során félreértettek bennünket, mert megengedtük magunknak, hogy végre egy kicsit könnyelműen kezeljük a dolgokat.”

„A könnyebb, vagy a nehezebb út járása" gondolata kíséri végig még a legkisebb mellékszerepet is, amelyhez a kiváló operatőri (Luca Bigazzi) munka és a gondosan összeválogatott zene (David Lang) kölcsönöz drámai erőt. A rendező-forgatókönyvíró, Paolo Sorrentino akár A Nagy szépség II. címet adhatta volna ennek a mozinak, hiszen minden filmkockája lenyűgöző. 



Néhány apró, számomra jelentős részletet emelnék ki:

A főszereplők, mint Fred Ballinger - Michael Caine – zeneszerző, kinek Egyszerű dallam zeneművét szeretné hallani a királyi család, amit ő majdnem a végéig, elvi okokból nem akar elvezényelni. Ő az aki egy cukorpapírral ritmust zörrent időnként, és a hegyoldalban legelésző tehenek kolompolásában is felfedezi a szimfóniát.


Vagy mint Mick Boyle - Harvey Keitel – filmrendező, aki a saját testamentumának gondolt film stábjával a forgatókönyv befejezésén dolgoznak. Felmennek egy kilátóba, majd a hegycsúcsot és a tájat a távcső egyik oldaláról és másik oldaláról nézve mutatja meg ifjú kollégáinak, hogyan válnak a pálya elején látható magasságok, a végére egészen távoli apróságokká.

S az ő kettejük barátságának keresztmetszete jónéhány párbeszédben rajzolódik ki, melyek közül az egyik: 
- Már hatvan éve elhiszed minden egyes szavamat.
- Én történeteket találok ki, Fred. Nekem mindenben hinnem kell, hogy valósággá váljon.

Jimmy Tree - Paul Dano – színész, készül egy nagy szerepre, miközben a közelében levő emberek viselkedését és karakterét figyeli. A focista kézzel faragott botjának mását felfedezi a helyi ajándékboltban, ahol egyszerre szólal meg ezer kakukkos óra ébresztőként, és ahol egy alig tíz éves kislány a nem a neki hírnevet hozó robot szerepéből ismer rá, hanem egy másik jelentéktelennek vélt filmjéből hoz egy jelentős idézetet:


- Egyszer láttam egy filmben.
- Szóval te is kedveled "Mister Q"-t?
- Nem.
- Abban a filmben láttam, amiben egy apát játszott, aki soha nem ismerte a fiát.
- És az autópálya mellett egy büfében találkoztak először, mikor a fia már elmúlt 14 éves.
- Azt a filmet senki sem látta!
- Volt benne egy párbeszéd, ami nagyon tetszett. Amikor a fia azt mondta: "Miért nem voltál ott nekem apaként?" És maga azt mondta: "Nem hittem, hogy képes vagyok rá." Abban a pillanatban megértettem valami nagyon fontosat.
- Micsodát?
- Hogy senki a világon nem érzi képesnek magát rá.
- Szóval nincs ok az aggodalomra.

A zeneszerző éppen házassági válságban lévő lánya, Leda Ballinger - Rachel Weisz, aki a filmrendező menye is egyszemélyben, s aki negyvenévesen sem tudott leszakadni apjáról. Ahogy maga mondja, amikor megkérdezi tőle a megmentőként megjelenő hegymászó, Luca, hogy mi is az ő foglalkozása: 
„Nekem két állásom van. Egyrészt a lánya, másrészt az asszisztense vagyok az apámnak.”


A díva, Brenda Morel - Jane Fonda – aki egy hihetetlenül nagy monológgal vágja ki a rezet, s utasítja vissza a neki szánt főszerepet egy jobban jövedelmező mexikói tévés filmsorozatért, s ami miatt a rendező utóbb teljesen összeomlik. 




S hogy a legkisebb szerepek is tudnak hatalmasak lenni:

Mellékszereplőként időnként feltűnik a filmben a hátán egy hatalmas Marx-tetoválással egy elhízott focista (Maradona?), akit egy lélegeztető géppel kísér a valaha szebb napokat látott, szőke felesége. Egy rejtett pillanatban egy teniszlabdával még bemutatja önmagának egykori focivirtuózi képességét.

A Királynő megbízottja (Alex Macqueen), aki kezdetben úriemberként tűri a zeneszerző elutasításait, majd ő benne is meglátjuk az esendőséget, ellágyul a kivénhedt focista látványától.

A fiatal fogszabályzós masszörlány, aki szavak nélkül is tudja, mi bántja főhősünket, de titokban táncosnőnek készül.

A szanatórium esetlen prostituáltja, akit az anyukája a portáig kísérve arcon csókol, s akit a rendező a végén csak egy kézenfogós sétára hív el, régi nagy szerelmének emlékére.

A hegedülni tanuló tudálékos kisfiú, aki nem hiszi el, hogy élő zeneszerzővel van dolga, de elismeri, hogy amióta a balkezes hegedű tartásán javított a mester, azóta jobban megy a zenélés neki is.




Végül, de nem utolsósorban a szépségkirálynő – akiről időközben kiderül, hogy nemcsak szép, de okos is. A fürdőbe lépve, egy pillanatra bár, de a látványa helyre állítja a világ rendjét a két főszereplő-barát gondolataiban.

Még az elrejtett képi világról egy kis felfedezés: 

A szanatóriumi szobák falán függő képek oldalnézetből ábrázolt nők és férfiak portréi. A szereplők jobb ill. bal arcfelének teljes filmvászon-nagyságú kivetítése révén a karakterek kétarcúságát is szimbolizálhatják így főként januárban, a kétarcú Jánusz hónapjában, amikor előre és hátra folyik az idő egyébként is.

A nagy felismerést pedig az első párbeszédben elhangzottakra a film utolsó mondatai adják, melyet Paul Dano mond ki önmaga számára is. 


„Én hetek óta tanulmányozom  a hotel vendégeit. A legaprólékosabban megfigyeltelek téged, Fredet, Lenát, az oroszokat, az arabokat, a fiatalokat és időseket.És végül eljutottam a következtetéshez, választanom kell. Választanom kell, miről is éri meg igazából mesélni. A Horror vagy a Vágyódás? És én a vágyat választottam. Te és mindegyikőtök felnyitottátok a szemem. Megláttattátok velem, hogy nem kellene a Horror érzéketlenségére pazarolnom az időmet.”

Ma reggel, amikor elkezdtem írni ezt a filmelmélkedést szinronicitásként és megerősítésként a napi e-vangélium imádságában pedig ezt olvastam:


„Egy a szükséges tehát, a tiszta, szép, nemes, Istent szerető lélek.  Aki ezt választja, a legjobb  részt  választotta, s  ez az  egyedül ésszerű, következetes s erőteljes eljárás; aki a lelket s önmagát elhanyagolja,  az  a meghasonlást  hordozza  magában;  sorsa az elsötétedés,  elkeseredés  s üresség. De az nem annyit jelent, hogy elvonulni, remeteségekbe  zárkózni;  maradjunk pályánkon s ne veszítsük  el az ,,egy szükségest” szemeink  elől semmiféle dolgunkban.
(Prohászka Ottokár)

 u.i.: Még egy párbeszéd, amely szinkronisztikus jelenség az életemben:

- És maga? Magának mi hiányzik?- Semmi ...
- Ez igazán szerencsés.- Ugyan már,
- Legyen nagylelkű velem, Jimmy.
- Amit hiányoltam, arra rábukkantam úgy négy hónapja, mikor Novalis-t olvastam.
- Maga olvasott Novalis-t?
- Még a californiai színészek is ha épp nincsenek berúgva, nem árulnak kokót és nem lógnak anorexiás modelekkel ... elvétve olvasnak Novalis-t.
- Igaza van. Elnézést kérek.
- Csak egy öregember vagyok előítéletekkel... És mit mond Novalis?
- "Mindig hazatérek." "Mindig apám házához térek."
Novalis ezen gondolatára én Herrmann Hesse Napkeleti utazásában bukkantam, csak azt másképp fordították: "Hová megyünk hát? Mindig hazafelé." 



Képek innen

1 megjegyzés:

  1. Egy újabb felismerés így néhány nappal később: A film utolsó harmadában pedig az új szerep megformálására készülő Jimmy beöltözik Hitlernek, és magára ölti a szanatórium lakóinak egy-egy személyiségjegyét. Úgy sántikál botjára támaszkodva, mint a kivénhedt futballista, úgy törli meg az orrát, mint a zeneszerző, úgy csap az asztalra, ahogy a némának vélt házaspárból a feleség adja a pofont a férjnek, s ezzel az alakítással kivívja az elismerését a fent említett kislánynak megint.

    VálaszTörlés